Nem korán, de nem is túl későn kerültünk össze a férjemmel: 31 évesen ismerkedtünk meg, majd öt évvel később, 2020 év elején vágtunk bele a családbővítésbe. Enyhébb endokrinológiai problémáim mindig is voltak, ám ezek nem okoztak komoly gondokat – alapvetően egy egészséges, jó laboreredményekkel rendelkező 36 éves nő voltam, aki anyává szeretett volna válni. Célirányosan, termékenységtudatos módszerrel próbálkoztunk, de amikor már lassan egy éve sikertelenül, nem akartuk tovább húzni az időt, ezért felkerestünk egy sokak által szeretett, tisztelt, barátnők által is javasolt, nagy nevű orvost, nézzük meg, mi a helyzet.
Nem sokan tudtak róla, mivel próbálkozunk, ám az idegőrlő várakozás, a sok kéretlen „jó tanács” eljuttatott néhány kapcsolat végére – parentifikált, konfliktuskerülő személyiségként nem okozott gondot a lezárásuk.
Nem vagyok az a könnyen behódoló személyiség, ezt pedig bizonyos fehérköpenyesek nem szeretik. Tisztelem az előttem ülőt és hálás vagyok érte, hogy a megszerzett tudásával azon dolgozik, hogy nekem gyerekem legyen, bízom is ebben a tudásban, mindössze egy kis empátiát várok cserébe. Nem szeretem, ha selejtes, buta emberként tekintenek rám.
Az első öklös a gyomorszájba
Ilyen előzményekkel, bizakodva, vidáman érkeztünk meg a nagyhírű klinika nagyhírű orvosához. Hamar kiderült, a férj eredményei rendben vannak. Naivan, jókedvűen és reménykedve léptem be a rendelőbe – még fel is készültem a doktor úrból, hogy elcsevegjünk kicsit -, ám ez a jókedv hamar elpárolgott. Átnézte a leleteimet, majd a kezembe nyomott egy listát újabb, elvégzendő vizsgálatokról, aztán közölte, jöjjek majd vissza és belevágunk a lombikba.
Sokkolt, amikor a lombik szót meghallottam. Hiszen öt perccel azelőttig abban a hitben voltam, hogy minden rendben, maximum néhány értéken kell javítani. Hirtelen meddő lettem? Nem csak maga a kijelentés kavart fel, de az is, ahogy közölte – szemernyi empátia nélkül, tényként, esélyt sem adva rá, hogy nekünk valaha spontán megfoganhat a babánk.
Jött a lista, amit a kezembe nyomott. Az első a petevezeték átjárhatósági vizsgálat volt. Ott álltam egy újabb magánorvosi rendelőben, és a zoknimban könyörögtem az orvosnak, nézze át a legfrissebb laboreredményeimet. Klasszisokkal jobb volt, mint az előző. Hogy miért? Csak legyintett: laborhiba, előfordul az ilyen. Úgyhogy szedjem tovább a folátot és minden rendben lesz. A vizsgálat eredménye szerint az átjárhatósággal sem volt gond.
Haladtam tovább a listán, szedtem az előírt hormonokat, vitaminokat. Többek között melatonint.
Telt, múlt az idő, én pedig szédülni kezdtem. Hetekig. Fogalmam sem volt, mi történik, neurológusnál, különböző magánorvosoknál jártam, de sehol sem kaptam választ. Eddigre már halálfélelemben éltem a napjaim: édesapám ugyanis sclerosis multiplexszel küzd, az ő első tünete is a szédülés volt.
Egyre több orvosnál jártam, okot nem találtak. Míg egy barátnőm rákérdezett, mennyi is az előírt mennyiségű melatonin, amit szedek. Kiderült, hogy túladagoltam, hiszen a szervezetem így is erősen termeli ezt a hormont, erre még ráküldtem reggel-este a nagynevű doktor által előírt adagot. Ez okozta a szédülést: a „babagyártás istene” meg sem nézte a leleteimet, úgy írta elő, mit, mikor és mekkora dózist vigyek be a szervezetembe.
Országhatáron túl
Elegem lett a fehérköpenyesekből, magam kezdtem olvasni, tanulni a témáról. Célorientált voltam, ezért például fél évig nyers ketogén diétán éltem, hogy a tápanyagfelszívódási zavaraimat megoldjuk. A kortizolszintem bánta, de legalább az aprónak tűnő, ám a fogantatást gátló kilengést megoldottuk – amit sehol máshol nem kezeltek volna.
Újabb, itthon ünnepelt dokihoz kerültem, jött a második gyomorszájon ütés: „Ugye maga egy pillanatig nem gondolta, hogy ilyen eredményekkel magától terhes lesz?!” Azt gondoltam, a férjemtől leszek terhes, feleltem volna, ha még humoromnál vagyok… Közölte, korai petefészekkimerülés miatt leszek szíves a következő héten visszafáradni, hogy elvégezzék az első inszeminációt.
Ekkor döntöttünk úgy, hogy Brno-ban próbálunk szerencsét. Több magyar orvos is dolgozik az ottani meddőségi klinikán, köztük volt az első olyan szakember, aki nem csak időt szánt ránk, de 60 percen keresztül türelemmel magyarázta el, mi történik velünk, milyen lehetséges megoldások léteznek. Ő is a lombikot javasolta, ám egészen más hangnemben, mint a korábbi orvosok: nem nézett hülyének, nem úgy kezelt, mint valami selejtes embert. Tette mindezt ingyen és bérmentve.
Úgy döntöttünk, nem utazgatunk a kezelésekre, egy hónapra kiköltöztünk Brno-ba, onnan végeztük a munkánkat home office-ban. Kiderült, itt nem csak az az egyetlen orvos bánik partnerként a paciensekkel, de mindenki más is. Sehol senki nem éreztette velem, velünk, hogy teher vagyunk a rendszer számára, hogy hibásak lennénk bármiben. Olyan apró gesztusokkal tették elviselhetőbbé a folyamatot, mint például a leszívás utáni találkozó lehetővé tételével: engem kitoltak a műtőből, a férjem láthatta, minden rendben, ő pedig csak ezután ment a mintavételre.
Ekkor már a lelkemet is gyógyítottuk, Soltész Krisztával dolgoztam együtt: róla először Ördög Nóra könyvében olvastam. Krisztina eleinte egészségügyi coachingban segített, sokat beszélgettünk arról, kit érdemes felkeresni ebben a bonyolult rendszerben, mely vizsgálat után mi következik, és így tovább. Ő volt az, akinek ventilálhattam, ha úgy éreztem, nem bírom tovább, elveszek ebben a labirintusban. Ő volt a megtartó erő a rendszerben, neki köszönhetem, hogy megőrizhettem az ép eszem, hogy nem hullott szét a házasságom, hogy nem adtam fel idő előtt.
Később, sématerápia keretein belül szálaztuk szét a nehezített fogantatás lelki okait, például a szüleimmel való kapcsolatomat. Nyilván a szüleink is azt adták, amit kaptak és adhattak… Ám mindez kihatott arra, mennyire nehéz volt szülővé válnunk.
Hogyan tovább?
Bármilyen jól is éreztük magunkat a cseheknél, Brno hatalmas bukás volt. Hét petesejtet szívtak le, egyikből sem lett terhesség. Nem engedhettük meg magunknak az újbóli költözést, újra itthon próbáltunk szerencsét. Egy jóbarátunk beajánlott az ő jó barátjához – egy másik elismert meddőségi szakemberhez. Nála azonban „utolért a múlt”: a korábbi orvosom (aki elsőként javasolta a lombikot) jóbarátjaként igencsak rossz néven vette, hogy nála szeretném folytatni a dolgot. Az újabb vizsgálatok eredményeit látva végül telefonon közölte velem színtelen hangon: jöhet az inszemináció, majd rám csapta a telefont. Mikor később mailben rákérdeztem, miért inszemináció, ha a lombik sem sikerült, röviden annyit válaszolt: mert én azt mondtam.
Elkezdtük az inszemináció előkészületeit, és bár rosszul érintett ez a hangnem, csak a minket beajánló barátunk miatt maradtunk. Már minden kötelező körön túl csak arra vártunk, hogy megjöjjön a menstruációm. Az pedig nem jött meg. Napokig. Bosszankodtunk, hogy emiatt csúszunk megint, mikor egy teszt kimutatta: terhes vagyok. Két év kálvária után spontán estem teherbe. Kilenc hónappal később pedig – a terminus nap után pár órával, tankönyvi paraméterekkel – megszületett a mi gyönyörű, egészséges kislányunk.
Kálváriát írok, ám ezalatt nem a rengeteg vizsgálatot, szúrást, a nyers ketogén diétát, az utazást, az idegőrlő várakozást értem. Nem volt elvesztett magzatunk, csak nemlétező gyerekeink. Azt kellett feldolgoznunk, hogy bármennyire akartuk, sokáig el sem kezdődött életünk új szakasza. És az emberisség hiányát. Azt, hogy az orvosaink nem partnerként, hanem megoldandó problémaként kezeltek. Nem arról van szó, hogy a lelkemet kell babusgatni – arra ott van a pszichológusom – csak az emberi bánásmódot vártam el. És ezt nem kaptam meg a magyarországi rendszerben. Mindezt nehéz volt elfogadni, ebben segített sokat a Krisztinával való közös lelki munka, illetve az a néhány kivételes szakember, aki emberségesen kezelt minket.
Így visszagondolva, azt hiszem, az, hogy ennyit kellett várnunk a kislányunkra, 50-50 százalékban múlt a testi és lelki okokon. Felkészületlen testbe nehezen érkezik baba, de ha a lelkünk nincs rendben, akkor szinte esélytelen a dolog. Párhuzamosan kell gyógyítani a testet és a lelket is, oda kell tennünk magunkat, feloldani a blokkokat. Nehéz, de megéri.
Sz.M.
