„Miért nem fogadtok örökbe?” „Engedd el, ne stresszelj rá.” „Majd amikor már nem is számítasz rá, jönni fog magától a baba, sokaknál így volt.” Akik évek óta küzdenek gyermekvállalási nehézségekkel, jól ismerik ezeket a mondatokat. Jó szándékkal mondják nekik, sokszor éppen egy sikertelen beültetés után – és mégis arculcsapásként érheti őket.
Nekem is mondtak ehhez hasonlókat, amíg azért küzdöttünk, hogy családunk legyen. A hét év várakozás, két inszemináció és öt lombikprogram alatt egyik sem segített. Nem azért, mert az örökbefogadás rossz gondolat lett volna – ma két fiú édesanyja vagyok, mindkettőjük nyílt örökbefogadás útján érkezett a családunkba. Hanem azért, mert akkor még nem tartottam ott, hogy ezt a lehetőséget nyitott szívvel tudjam befogadni.
Ez a sorozat arról a szakadékról szól, amely a termékenységi kezelések és az örökbefogadás között húzódik, és arról, hogyan lehet átjutni rajta. Távol áll tőlem, hogy bárkit is rábeszéljek az örökbefogadásra. Pszichológusként és érintettként is az a tapasztalom, hogy ez az út nem egy döntéssel kezdődik, hanem egy hosszú belső folyamattal indul, amelynek megvan a maga sajátos lélektana. Nem mindenki jut el idáig, és nem mindenkinek ez az útja.
Kép forrása: Canva
Az örökbefogadás gondolatával már a kezelések mellett is el lehet kezdeni barátkozni – nem a remény feladásaként, hanem egy ajtóként, amely nyitva áll előttünk, de nem biztos, hogy végül átmegyünk rajta. Az út, ami odáig vezet tele lehet gyásszal, félelemmel, kiszolgáltatottsággal, igazságtalansággal és akár bántó megjegyzésekkel is.
Miért fáj annyira, ha valaki felhozza az örökbefogadást, mint lehetőségét?
Aki kezeléseken vesz részt, annak hónapok, sokszor évek óta egyetlen célja van: vérszerinti gyermeket szeretne. Minden ciklus újra felépíti benne a reményt, és minden negatív teszt újra lerombolja. Ebben az állapotban az örökbefogadás felvetése a legnagyobb jószándék mellett sem egy új lehetőségnek hangzik, hanem úgy, mintha valaki azt mondaná: „Adjátok fel az álmaitokat”.
Ez nem csak egyéni érzékenység kérdése. Judith Daniluk és Joss Hurtig-Mitchell (2003) kanadai kutatók 39 olyan pár történetét elemezték, akik a meddőség után végül örökbe fogadtak. A 39 párból mindössze kettő volt nyitott az örökbefogadásra már a kezdet kezdetén. A többiek szármára ez csupán egy „tartalék terv” volt, ami akkor jöhet szóba, ha már minden mást megpróbáltak. Csak nyolc pár kezdte el az örökbefogadás intézését még a kezelések alatt. A többiek azt mondták, nem volt erejük egyszerre mindkettőhöz, vagy attól tartottak, hogy ezzel „elkiabálják” a kezelés sikerét. Ahhoz, hogy az örökbefogadás valódi lehetőséggé válhasson, a gondolkodásmódunkat is át kell alakítani, ez pedig időbe telik.
Ha most még úgy érzi, hogy idegen vagy fájdalmas az Ön számára az örökbefogadás gondolata, az nem a hálátlanság jele, nem makacsság kérdése és nem önzés.
A veszteség természete ilyen.
A reprodukciós történet és a gyász
Kép forrása: Canva
Janet Jaffe és Martha Diamond amerikai pszichológusok a meddőséggel és a perinatális veszteséggel élők kísérésével foglalkoznak. Ők írták le a reprodukciós történet fogalmát. Mindannyiunkban él egy – sokszor kimondatlan – forgatókönyv arról, hogyan leszünk szülők. Gyakran már gyermekkorban elkezdődik: a babázással, egy elképzelt névvel, később azzal a képpel, ahogy a párunk vonásai visszaköszönnek a gyermekünk arcán, vagy azzal a pillanattal, amikor bejelentjük a családnak a jó hírt.
A meddőség ezért nem pusztán egy orvosi diagnózis, hanem ennek az elképzelt, vágyott történetnek a megsemmisülése is. Minden sikertelen ciklussal nem egyszerűen későbbre tolódik a cél, hanem egy-egy fejezetet ki kell törölni abból, amit egész életünkben magunkban hordoztunk. Ebből a nézőpontból az örökbefogadás nem egy B-terv, amelyet egy menüből kiválasztunk. Az örökbefogadás a történet átírása, újrakeretezése. Átírni pedig csak azt lehet, amit előbb elgyászoltunk.
Nekem az első lombikprogramom sikeres volt. Jött a pozitív teszt, az öröm, a tervek, a várakozás, a vágyakozás – aztán a hatodik hét után megállt a baba szíve, és művi abortusszal kellett eltávolítani a halott magzatot. Erre nincs temetés, erre nem kapunk részvétet, sokszor még szó sincs rá. Utána még négy lombik következett, és közben egy műtét is, amely során kiderült, hogy endometriózisom van, és az egyik petevezetékem teljesen elzáródott. Minden új ciklus egyszerre volt remény és egy újabb veszteség.
A kutatások egyértelműen mutatják, hogy ez a teher nem múlik el magától. Sofia Gameiro és Amy Finnigan 2017-ben összegezték az addigi vizsgálatokat. Kilenc kvantitatív kutatás több mint 9000 résztvevője alapján azok, akiknél a kezelés nem vezetett gyermekhez, hosszú távon rosszabb lelki egészségről és jóllétről számoltak be, mint a kontrollcsoport. Egy holland vizsgálat (Gameiro és mtsai., 2014) 7148 nő válaszait elemezte 11–17 évvel a kezelések megkezdése után. Azok a gyermektelen nők, akik még mindig vágytak gyermekre, lényegesen nagyobb arányban (nagyjából 2,8-szor nagyobb eséllyel) mutattak lelki problémára utaló jeleket, mint azok, akik már lezárták a gyermek iránti vágyukat. Az viszont, hogy lett-e gyermekük – akár örökbefogadás útján –, önmagában nem függött össze a lelki egészségükkel. Nem a gyermektelenség ténye jelentette tehát a legnagyobb terhet, hanem a le nem zárt vágyakozás. Ez a vágy még azoknál is nehezebb lelkiállapottal járt együtt, akiknek közben lett gyermekük, csak kisebb mértékben.
A lezáratlanság kérdése azoknál is felmerül, , akik az örökbefogadás felé indulnak. Egy kisebb brit vizsgálatban (Farnfield, 2019) 48 örökbefogadásra jelentkezővel készítettek mélyinterjút. 58 százalékuknál feldolgozatlan veszteség vagy trauma jelent meg – jóval nagyobb arányban, mint az átlagnépességben. Ezek a sebek nem mindig a meddőséghez kötődtek, sokszor korábbi élettörténeti veszteségeket cipeltek magukkal. Ez nem alkalmatlanságot jelent: a feldolgozatlan veszteség nem függött össze azzal, hogy kaptak-e végül gyermeket vagy sem. Azt jelenti, hogy a régi sebek – köztük a meddőség gyásza – árnyékot vethet arra, amikor új fejezetet nyitunk.
Kép forrása: Canva
Ezért gondolom azt, hogy a gyász nem akadály, hanem a híd első pillére. Amíg nincs helye a fájdalomnak, addig az örökbefogadás gondolata csak újabb veszteségnek tűnik. Amikor van helye, mellette megjelenhet valami más, sokkal értékesebb is.
A sorozat következő részében arról írok, mi történik a lélekben, amikor a fókusz elkezd elmozdulni – és miért teljesen normális, ha közben oda-vissza ingázunk.
Felhasznált irodalom
- Daniluk, J. C. & Hurtig-Mitchell, J. (2003). Themes of hope and healing: Infertile couples’ experiences of adoption. Journal of Counseling & Development, 81(4), 389–399. https://doi.org/10.1002/j.1556-6678.2003.tb00265.x
- Farnfield, S. (2019). Attachment and the loss of fertility: The attachment strategies of prospective adoptive parents. Journal of Children’s Services, 14(2), 78–96. https://doi.org/10.1108/JCS-11-2017-0049
- Gameiro, S., van den Belt-Dusebout, A. W., Bleiker, E., Braat, D., van Leeuwen, F. E. & Verhaak, C. M. (2014). Do children make you happier? Sustained child-wish and mental health in women 11–17 years after fertility treatment. Human Reproduction, 29(10), 2238–2246. https://doi.org/10.1093/humrep/deu178
- Gameiro, S. & Finnigan, A. (2017). Long-term adjustment to unmet parenthood goals following ART: A systematic review and meta-analysis. Human Reproduction Update, 23(3), 322–337. https://doi.org/10.1093/humupd/dmx001
- Jaffe, J. & Diamond, M. O. (2011). Reproductive trauma: Psychotherapy with infertility and pregnancy loss clients. Washington, DC: American Psychological Association. https://doi.org/10.1037/12347-000
