Az ART, vagyis az asszisztált reprodukciós technikák kifejezés elsőre talán kicsit ijesztőnek tűnhet, valójában azonban egy olyan esernyőfogalomról van szó, melybe azok az orvosi eljárások sorolhatók, melyek a termékenységi problémákon mesterséges módszerekkel hivatottak segíteni. Az ART kezelések közé „hivatalosan” csak azokat a kezeléseket soroljuk, melyek során a beavatkozások a testen kívül történnek (ilyen pl. az IVF, vagyis a lombik), azonban a gyakorlatban általában a mesterséges megtermékenyítés alatt nem csak ezeket, hanem a testen belüli eljárásokat is értjük, például az inszeminációt.
Akárhol történjenek is azonban a beavatkozások, az a legtöbb esetben elmondható, hogy igen nagy pszichés megterheléssel járnak, a testi megterhelésekről nem is beszélve. Ezeknek a kezeléseknek a megélését persze sokban befolyásolhatja a konkrét beavatkozások módja, lefolyása stb., de valóban igaz az a mondás, miszerint azok a párok, akik belevágnak ebbe az útba – vagyis úgy döntenek, hogy mesterséges módszereket hívnak segítségül a gyermekvállaláshoz – egy érzelmi hullámvasútra kerülnek. A gyermekvállalási nehézséggel küzdő párok kb. 50 %-a nem is vállalkozik az asszisztál reprodukciós kezelésre (bár fontos megjegyezni, hogy azoknál, akik így döntenek, sokszor anyagi, orvosi, illetve etikai okok is szerepet játszanak).
A mesterséges eljárások folyamata intenzív érzelmi élmény, melyben a csalódások és a negatív érzések elkerülhetetlenek, s melyben a mélypontok és reményteli időszakok váltogatják egymást. Habár kifejezetten az ART kezelések okozta stresszt nehéz szétválasztani a magából a meddőségből eredőkétől, vannak bizonyos általánosan megfigyelhető váltakozásai az érzelmi állapot hullámzásának az ART kezelések folyamatához kapcsolódóan. Érdekes módon azonban a témában végzett kutatások két egymással ellentétes mintázatot is azonosítottak.
A vizsgálatok egy része szerint a megélt stressz szintje egy U-alakú görbével írható le. Ennek során a folyamat elején a párok akut krízisállapotba kerülnek, meg kell birkózniuk az új élethelyzet és diagnózis adta nehézségekkel, és ezzel együtt azok a diagnosztikai eljárások és korai kezelések, melyekkel ekkor találkoznak először új kihívásokat állítanak eléjük.
A kezdeti akut krízisen továbbjutva azonban a párok fokozatosan hozzászoknak a helyzethez, a vizsgálatok, kezelések már ismerősek lesznek a számukra, helyzetüket ekkor más reménytelibbnek látják, így stressz szintük is csökken.
Ezt követően azonban, ha az első beavatkozások nem voltak sikeresek, a párok újabb krízisbe kerülnek voltak (a felmérések alapján a 3. beavatkozás után 60 %-ban nem sikerül a fogantatás). Ekkor szembesülnek ugyanis azzal, hogy a beavatkozások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket (legalábbis eddig), így vagy vállalják a további, elhúzódó kezeléseket, vagy pedig döntenek azok befejezése mellett.
A meddő párokat vizsgáló kutatások egy másik csoportja azonban ezzel épp ellentétes mintázatot, fordított U-alakú összefüggést talált a stressz szint és az idő vonatkozásában az ART kezelések során. Ezek alapján az eredmények alapján az első 1-2 év általában reményteli hangulatban telik, a párok bizakodóak (ekkor stressz szintjük még alacsony). Ezt követően azonban, ha nem voltak sikeresek az addig beavatkozások, gyakran reményvesztetté, kilátástalanná válnak, mélypontra kerülnek. Ezt a nehéz időszakot viszont – h ha továbbra sem jön össze a baba – már a megbékélés és az elfogadás követi. Ekkor a párok döntenek a gyermekvállalásról való végleges lemondásról és új életcélokat keresnek, vagy esetleg alternatív családalapítási megoldásokhoz fordulnak (pl. örökbefogadás).
A fent említett két modell, habár más-más releváns időszakokat különböztet meg, annyi bizonyos, hogy mind a két esetben jól kivehető az egyszer fent, egyszer lent váltakozása.
Az asszisztált reprodukciós technikákkal járó érzelmi hullámzást és ambivalenciát persze nem csupán ilyen nagy időintervallumokra értelmezhetjük, az egyes konkrét kezelések és a hétköznapok is változóan telhetnek. Erre igen szemléletes példa a folyamat eleje: habár az ART jelentősen növeli a gyermekvállalási esélyeket, mely alapvetően reménnyel tölthet el, a meddőség révén az érintettek mégis betegstátuszba kerülnek, mely negatív érzéseket hozhat elő (pl. „nem vagyok elég jó”, „valami baj van velem”). A későbbiekben az egyes kezelések is sok nehézséget hordoznak: a hormontartalmú készítmények például (melyek gyakran a kezelések velejárói) igen jelentősen befolyásolhatják a hangulatot. Mindenek felett azonban az egyik legfontosabb, hogy bármilyen kezelésről legyen is szó, a kudarc lehetősége szinte folyamatosan fennáll a beavatkozások egyes stádiumaiban, s ez igencsak próbára teszi a párok lelki ellenállóképességét (rezilienciáját).
A remény és a reménytelenség folyamatos harca tehát ez, melyre jó, ha előre felkészülünk (akár szakszerű segítséggel, például pszichológus vagy reprodukciós tanácsadó bevonásával), még mielőtt nekivágnánk a beavatkozások sorozatának. Fontos szem előtt tartaunk azonban azt is, hogy léteznek alternatív megoldások a családalapításra, sőt dönthetünk úgy is, hogy nem vállalunk gyermeket. Az, hogy melyik úton indulunk el rajtunk áll, de ahhoz, hogy a megfelelő döntést tudjuk hozni, elengedhetetlen önmagunk és saját erőforrásaink ismerete, valamint a párunkkal való megfelelő kommunikáció, az összhang megtalálása. Az út nehéz, de ne feledjük, mindig ketten járunk rajta.
Forrás: Pápay Nikolett, Rigó Adrienn – Reproduktív egészségpszichológia (2020)
