Kettőnk története:
Nyújthatom hosszúra és foghatom rövidre, de egy biztos, hogy a sok tekervényes út és kálvária ellenére nagyon szerencsések vagyunk. A férjem és én 11 éve ismerkedtünk meg, én akkor töltöttem a 35-öt, ő a 33-at. 36 évesen lettem első alkalommal várandós méghozzá véletlenül, védekezés mellett. Akkor pont volt egy komoly szakítópont a kapcsolatunkban, de rendeztük és akkor derült ki, hogy babát is várunk, illetve a férjem akkor döntötte el, hogy megkéri a kezem. Sajnos a kicsi csak 6-8 hétig maradt velünk és kellett műszeres befejezést is alkalmazni. A második várandós állapotom is hamar létrejött, ami már tervezett volt, de ott is elhalt a magzat a 10. héten. Itt már a lelkem elkezdett félni mi lesz, ha nem sikerül és az ultrahangos folyosón ülve megláttam egy vetélésre, meddőségre lelki támogatást kínáló pszichológusi felhívást és szerencsére jelentkeztem. Most egy pár félmondat erejéig előre ugranék az időben. Ez a hölgy ültetett el egy kis magot a szívemben hónapokkal később a családdá válással kapcsolatos B tervről, hogy az A terv ne legyen annyira nyomasztó. Itt még elhessegettem az örökbefogadás gondolatát, hiszen 37,5 évesen még nem sejtettem, hogy a vérszerinti gyermek nekünk nem adatik meg. Ekkor kezdtük a kivizsgálást teljes mellbedobással és össze is házasodtunk, fészket raktunk, majd újra állapotos lettem, de sajnos a vége újra gyászos lett. A SOTÉ-s orvosom alapos volt és kedves, az inzulin rezisztenciámat is figyelembe vette és egy endokrinológussal együtt a teljes rendszeremre igyekezett figyelni. Következett három sikertelen inszemináció és egy lelki sokk, ami a pánikbetegséggel kapcsolatos. Azt hittem, hogy én is belecsúsztam ebbe a divatosnak mondott vagy inkább gyakori szörnyű betegségegyüttesbe. Pár hónap alatt véletlen szerencse folytán kiderült, hogy a rohamaim nem lelki, hanem szervi eredetűek, ugyanis szívritmuszavarom volt, amit egy műtéti beavatkozással meg is szüntettek 2018 januárjában.
Amit megtettem, megtettünk a siker érdekében: pszichológusi segítség, támogatás, női jóga kurzus és közösség, női kör – Vörös fonál – kapcsolódás, gyászterápia, sport, 180 grammos szénhidrát diéta, rövid időre vega étrend, akupunktúra, rengeteg vitamin, endokrin kontroll 3 havonta, végül a munkahelyemet is otthagytam és a váltás kapcsán került előtérbe egy lombikközpont, ahol végül szerencsét is próbáltunk, de itt megint előre szaladtam. 39 éves voltam mikorra megeredt az alternatív úton történő szülővé válás, jelen esetben örökbefogadás magocskája a lelkemben. Sokat beszélgettünk erről a férjemmel, aki nem zárkózott el, de még hosszú érési folyamat előtt állt, de szerencsére jelentkeztünk a Tegyesznél és alkalmasnak is találtattunk, megkezdtük a várakozást. Az első fél évben még nem adtuk be a határozatunkat alapítványokhoz (ezt utólag sajnálom), de költöztünk és nagy volt a felfordulás akkortájt és naivan gyorsabbnak is gondoltam a folyamatokat, nem akartam, hogy akkor hívjanak amikor éppen hurcolkodunk, vagy festünk. Már 40 voltam amikor jelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez, akik segítségével végül szülőkké válhattunk. A szívműtétem után volt három lombikkezelésünk, ahol többször elhangzott, hogy az esélyeim milyen alacsony sikerrátával kecsegtetnek, de nem érdekelt, hittem a sikerben, vagy így vagy úgy. A lombikok felé már régen próbáltak minket küldeni, de én ellenálltam, hiszen én tudok teherbe esni akkor miért mennénk arra, de amiért beadtam a derekam az az volt, hogy nagyon jó ajánlások szóltak az intézmény mellett és én a 3. vetélés óta sajnos már nem estem teherbe. 2018-ban volt három, sajnos sikertelen lombikunk, 2019-re tervezetten volt még egy általam utolsónak gondolt, de 2019 márciusában megcsörrent a telefonunk…
Hárman együtt:
A kisfiunk egy igazi csoda. Származása részben bizonytalan. 5 napos volt, amikor hívtak a Gólyahírtől, hogy megismerkedhetünk Vele. Az a család, akinek Őt első körben kiajánlották, az aláíráskor visszalépett (végül kiderült a személyes ok, a hölgy állapotos volt) és beindult a keresés az egyesületnél újra. Minket azért hívtak 20 hónap után, mert elfogadóak voltunk és többen előttünk pont nem voltak fogadókészek (micsoda véletlenek sorozata nem?) Mi repültünk másnap megnézni a leendő gyermekünket. Róla tudni kell, hogy enyhe kétoldali dongalábbal született, nem lehetett tudni az apa származását és az anya bevallottan részben roma származású. A terhessége gondozott volt és látszott, hogy átgondolt és felelős döntést hozott, amiért örökké hálásak leszünk neki. A kicsi csodaszép volt, be volt ugyan sárgulva és szinte elveszett az alvóhelyén olyan picinek tűnt. Olyan szerencsés voltam, hogy megengedték, hogy kézbe vegyem és a baba ellazult a karomban egy hatalmasat sóhajtva. Én azonnal haza akartam vinni és szerencsére a férjem is így érzett. Hatalmas boldogságos, ügyintézős, munkás időszak kezdődött számunkra. Három nap alatt csináltunk babaszobát és szereztünk be minden szükségeset. A drágánkkal és a papírjaival minden simán ment, a hat hét is eseménytelenül telt, bár bevallom azért izgultam. A lábacskájának a kezelését 2 hetesen kezdtük. A fiam most 4 éves múlt pár hónappal, de a lába már egy jó ideje tökéletes. Csak ha nagyon megvizsgálják a szakemberek a lábát a pici műtéti heg miatt hiszik el nekem, hogy amiket mesélek azok tényleg megtörténtek. Okos, szép, mélyérzésű kisfiú hatalmas mozgásigénnyel és gyors ész- és nyelvjárással, most fejezte be a kiscsoportot az oviban.
Négyen lettünk, megérkeztünk:
Lelki szemeim előtt három gyermeket képzeltem el magunknak, így a fiunk után tudtam, hogy nem szeretnénk még megállni, mégis okozott némi dilemmát később a kislányunk lehetséges érkezése. A hat hét letelte után pár héttel már kértük is a következő időpontot a Tegyesznél, mert nem akartunk sok körkülönbséget a gyerkőcök között és az a fránya idő is ellenünk volt. Én ekkor már betöltöttem a 42-t, bár a köztünk lévő korkülönbség miatt még volt 4,5 év a gyermekáldásra. (45 év lehet a gyermek és a fiatalabb házastárs között maximum évek száma) Testvérek fogadására nem kaptunk engedélyt, ha külön háztartásból érkeznének, azaz nem a kisfiunk vérszerinti családjából, így a 3 gyermek álma ebben a formában szertefoszlott, de addigra már beláttuk, hogy mivel ketten vagyunk és csak két felé tudunk szaladni, így ez talán nem is tűnt akkora tragédiának. Minden idillikus volt, de amikor a fiam 9-10 hónapos lett beszippantott egy mély melankolikus érzés. Akkorra kiderült, illetve egy orvos akkor világított rá a korábbi kudarcaink nagyon valószínű okára, ugyanis én egy fejlődési rendellenességgel születtem, egyszarvú a méhem és abban csak igen kevés hely marad az optimális megtapadásra. Ezt rontották még a műszeres befejezések és bár 43 évesen minden hónapban volt peteérésem és pontos ciklusom, jó hormonszintjeim, a férjem oldaláról pedig nem volt gond kb. 1% esélyt adtak nekünk többszörös stimuláció mellett is, ez volt az a pont, amikor összetörtem és meggyászoltam a lehetséges meg nem születő vérszerinti gyermekeinket. Az én szívemben eddig az bújt meg, hogy lesznek szívszerinti gyerekeink és egy vérszerinti is, aki viszont mint kiderült, ha meg is tudott volna foganni akkor egy nagyon problémás terhességet vont volna maga után, sok fekvéssel ami a fiunkkal szemben már nem lett volna fair. A fiunk volt a mindenünk és vele ezt nem tehettük meg, ezt éreztük. Pszichológusi segítséggel viszonylag hamar talpra álltam, majd más meddő pároknak kezdtem segíteni, hogy érzékenyebben tudjanak nézni az örökbefogadásra. 2021 őszén kaptunk egy kiajánlást egy akkor még pocaklakó kislányra, de a szülőket nem tudtuk elfogadni, így nemet mondtunk. „Nóra” magamban így hívtam a pocaklakó kislányt, sokat segített nekem abban, hogy a helyzetemet és a vágyaimat mérlegre tegyem és a férjemnek is abban, hogy a szíve újra befogadó kezdjen lenni. Hiszen a tündéri fiunk minden helyet kitöltött akkoriban. Végül győzött a szív szava és várakozva megnyitottuk magunkat és családunkat az új jövevény felé, aki egy fél év múlva meg is érkezett. Gyermekeink között 3 év és 2 hét a korkülönbség. A lányunk szülőanyja félroma, az apáról nem tudunk sokat. A terhessége részben volt csak gondozott és jó ideig titkolta is a várandósságát. Kapcsolatuk már régen felbomlott a biológiai apával, egyedül volt és szeretett volna fejlődni, a munkájára koncentrálni ezért adta örökbe a kicsit. Lányunkat a születés picit megviselte, megközelítőleg 2 hónap kellett számára, hogy kezdjen mutatni morzsákat az egyéniségéből és a szépségéből. A férjem esett szerelembe első látásra a gyermekkel, nekem szükségem volt még egy kis időre ehhez, meg fizikai kontaktra is, mert a COVID ezt az első pár kórházi találkozónál meggátolta. A lány huncutunk is egészséges, neki is szükség volt korai fejlesztésre, mert a mozgása kicsit elmaradt a korához képest, de az is lehet, hogy csak én voltam türelmetlen. Ő nagyon muzikális, mindenre mozog, dúdol, táncol és már 15 hónaposan is egy igazi egyéniség, aki ráadásul gyönyörű.
A fiunk mérsékelten volt lelkes kezdetben, de mára már hatalmas a szeretet és az összhang köztük, de azért kisebb belharcok is megfigyelhetőek, mint úgy általában a testvérek között.
Remélem Isten ad nekünk elég erőt, kitartást, türelmet, hogy a fantasztikus kis emberpalántákból csodás csemetéket és erős fákat tudjunk nevelni, akik nagyon szeretik egymást és összekapaszkodva támogatva állják a nehézségeket.
Horváth Krisztina – GHK
